​Régi tévhit, amely ma is tartja magát:
"A kutyát játék közben nem szabad hagyni nyerni, mert azt fogja hinni, ő az alfa."
A valóságban a játék egyáltalán nem így működik- ha az egyik félnek soha, semmilyen körülmények között nincs lehetősége nyertesként kikerülni, számára értelmetlenné válik a játék.
A kutyák játékát évtizedek óta tanulmányozza az emberiség- nagyrészt abból a célból, hogy a kutyák játékán keresztül többet tudjunk meg arról, miért játszik az ember maga is.

​A "jóléti társadalom" és a rohamosan fejlődő tudomány egyik legnagyobb rákfenéje az áltudományok burjánzása, amely az élet szinte minden területén megtalálható az étkezéstől kezdve a klímaváltozáson keresztül a gyógyszeriparig- és bármilyen meglepő, az állattartás sem kivétel. Sok esetben az áltudomány félreértelmezésekből, népi, szájhagyomány útján terjedő mende-mondákból, rég megdőlt vagy éppen félreértett, valaha tudományosnak vélt érvekből alakul ki- és sajnos nem elhanyagolható az sem, hogy a hamis, ámde jól hangzó tézisek eladásából rengeteg pénz folyik be minden évben, sok esetben az ember vagy állat egészsége, akár élete árán.
De hogyan döntheted el, hogy amit hallasz, az igaz?

Az Öt Szabadság elve mai formájában világszerte az állatjóléti megfontolások alapja. Eredetijét Roger Brambell dolgozta ki 1965-ben a haszonállatok intenzív tartástechnológiájának kapcsán; mai formáját a brit Farm Animal Welfare Councilnak köszönhetjük, ám manapság az állatok öt szabadságjoga már nem csak a haszonállatokra, de a kedvtelésből tartott állatokra is kiterjed. Ez az öt szabadság határozza meg azt a minimumot, ami a magyar Állatvédelmi Törvényben a "jó gazda gondossága"-ként került rögzítésre és az Európai Bizottság mintegy 40 éve tekinti az etikus, humánus bánásmód alaptételének.

​Valamelyest leegyszerűsítve a tanulás kétféle motiváció kapcsán valósulhat meg: valaminek az elérése vagy valaminek az elkerülése.
A sorozat előző részében már áttekintettük az operáns tanulás négy válfaját- a pozitív és negatív megerősítést és a pozitív és negatív büntetést. Ezek közül három kvadráns is az elkerülésre épül: a pozitív és negatív büntetés, valamint a negatív megerősítés.
A büntetés puritán értelmében bármely olyan inger, amely egy adott viselkedéselem jövőbeni előfordulásának valószínűségét csökkenti - az állat által bemutatott viselkedés következménye az állat számára nem kívánatos, fenyegetéssel, fizikai fájdalommal, fizikai vagy mentális diszkomforttal jár.

​A mai posztban a behaviorista tanuláselmélet egyik leggyakrabban hivatkozott elemével foglalkozunk, amelynek tudományos leírását, kísérletes igazolását Thorndike-nak köszönhetjük. Az operáns kondícionálás ugyanolyan megkerülhetetlen eleme a kutyák- ha már itt tartunk, szinte bármilyen összetettebb idegendszerű állat- tanulási folyamatainak, mint a klasszikus kondícionálás. Hétköznapi értelemben ugyanis ha tanítunk valamit a kutyának, szinte minden esetben operáns kondícionálással van dolgunk: a kutya egy bizonyos ingerre egy bizonyos önkéntes, tudatos viselkedéssel reagál, amelynek van egy számára kedvező vagy kedvezőtlen eredménye. Egy falattal az orránál fogva vezetve a kutya leül, ekkor megkapja a falatot, néhány repetíció után pedig már kérés nélkül is le fog ülni, hiszen megtanulta, hogy ha a feneke a földön van, az számára kedvező eredményt hoz. Ha az álló kutya fenekét erősen elkezdi lenyomni valaki, előbb-utóbb a feneke a földhöz fog érni-leül-, ekkor megszűnik a kellemetlen nyomás, a kutya pedig egy idő után le fog ülni, mert így nem jelentkezik a kellemetlen érzés. Na de mi a különbség a kettő módszer között? Mi történik az egyiknél és mi a másiknál?
Hosszú lesz!

A sorozat első részében az asszociatív tanulási formák közül a klasszikus (reszpondens) kondícionálással foglalkoztunk, a mai posztban pedig a klasszikus elenkondícionálással és annak hű fegyverhordozójával, a deszenzitizálással foglalkozunk.

Ahhoz, hogy megértsük, mi az ellenkondícionálás és miért lehet rá szükségünk, gyorsan tekintsük át a klasszikus kondícionálásnál látottakat: egy semleges (jelentés nélküli) külső inger összekapcsolódik egy kondícionált ingerrel, amely endogén (önkéntelen) belső folyamatot indít el a kutyában (és ha már itt tartunk, minden gerinces fajban). ​

Vegyes érzelmekkel írom ezt a posztot. Régóta érik, de csak tologattam magam előtt; most remélem, hasznosnak bizonyul a jövőben mindazok számára, akik kutyaiskola/trénerválasztás előtt állnak.
A viselkedésterápia során gyakran találkozunk azzal, hogy a terápiára mint amolyan “utolsó szalmaszálra” tekintenek a gazdik: rengeteg helyen voltak, sok mindent próbáltak, amit javasoltak nekik itt-ott, de a helyzet nem változott, vagy éppenséggel romlott és romlott, ők pedig elkeseredettek, elcsigázottak, a kutyáik életminősége súlyosan sérült, mentális állapotuk aggasztó. Sok esetben a terápiára kerülő kutya nem feltétlenül tartozna a nehezebb esetek közé, a kutya és a gazda iskolákból, trénerektől hozott tanulási előzményei viszont nagyon megnehezíthetik a munkát.
Az alábbiakban szeretnék tisztázni néhány dolgot, amelyekkel a kutyaiskolába készülő, trénerválasztás előtt álló tulajdonosok sokszor nincsenek tisztában és amelyek jelentősen árnyalhatják a képet, hozzásegítve a gazdit ahhoz, hogy hosszútávon is elégedett legyen a választott iskolával, kiképzővel és hogy az ember-állat viszony ne szenvedjen károkat.