Tanuláselmélet minisorozat IV.: Az averzív tréning

​Valamelyest leegyszerűsítve a tanulás kétféle motiváció kapcsán valósulhat meg: valaminek az elérése vagy valaminek az elkerülése.
A sorozat előző részében már áttekintettük az operáns tanulás négy válfaját- a pozitív és negatív megerősítést és a pozitív és negatív büntetést. Ezek közül három kvadráns is az elkerülésre épül: a pozitív és negatív büntetés, valamint a negatív megerősítés.
A büntetés puritán értelmében bármely olyan inger, amely egy adott viselkedéselem jövőbeni előfordulásának valószínűségét csökkenti - az állat által bemutatott viselkedés következménye az állat számára nem kívánatos, fenyegetéssel, fizikai fájdalommal, fizikai vagy mentális diszkomforttal jár.

---

A büntetés során egy már meglévő endogén motivációt írunk felül egy új, kívülről érkező behatás által, melynek során az új motiváció a kellemetlen következmény elkerülése lesz.

A büntetés továbbá kétféleképpen valósulhat meg: pozitív vagy negatív büntetéssel. Nem lehet elégszer hagsúlyozni, hogy a pozitív és a negatív itt nem minőségjelzőként, hanem mint matematikai fogalmak vannak jelen: hozzáadást és elvonást jelölnek. A pozitív büntetés során a gyengíteni kívánt viselkedés megjelenésekor hozzáadunk a szituációhoz egy, az állat számára kellemetlen, fájdalmas, fenyegető ingert, amelyre természetes, endogén módon elkerülő szándékkal (averzióval) fog reagálni (Abrantes,1997)- az eredeti motivációját felülírja a további büntetés elkerülésére való törekvés, az eredeti viselkedést elnyomva. A negatív büntetés során a gyengíteni kívánt viselkedés megjelenésekor elvonunk az állattól egy olyan stimulust, amely egyébként megerősítené a viselkedését és amelynek megszerzésére így a viselkedés irányul (Abrantes, 1997)- az új motiváció ebben az esetben a kívánt elem elveszítésének elkerülése lesz.

A negatív megerősítés első ránézésre hasonlíthat a büntetési formákhoz és a köznyelvben gyakran keverednek is egymással, de valójában máshogy működik.
Míg a büntetés egy adott viselkedést gyengíteni kíván, a negatív megerősítés az adott viselkedés felerősítését célozza. Definícióját tekintve “(...) akkor valósul meg, mikor egy viselkedés jövőbeni előfordulása megnő vagy 1.) egy folyamatban lévő negatív élménytől való megszabadulás vagy 2.) egy előrelátott negatív hatás elkerülésén keresztül (Lindsay, 2000).

Szögezzünk le valamit: a tanuláselméleti kvadránsok közül mindegyik működik- ahogyan a pozitív megerősítés, úgy a pozitív büntetés és a negatív büntetés, negatív megerősítés is.

Amennyiben az adott megerősítés vagy büntetés nem módosítja a viselkedést a törvényszerű (gyengítés vagy felerősítés) irányba, úgy a büntetés vagy megerősítés kritériumai nem teljesültek, azaz mechanikai értelemben helytelenül kerültek kivitelezésre.

Az averzió létrejöttének kritériumai többek között:

• Az averzív inger kontextus- és egyedüggő. Egy adott dolog vagy esemény egy egyed számára kiválthat averziót, egy másik egyed számára viszont indifferens lehet. Ugyanígy egy adott kontextusban egy behatás lehet averzív, míg más kontextusban (szituációban) nem (a kutya otthon nem kerüli el a fej simogatását, a sétán vagy állatorvosnál igen). (Case, 2010)
• Az averzív inger intenzitásában potens kell legyen és meg kell haladja a csökkenteni kívánt viselkedést kiváltó inger intenzitását (az állat szemszögéből). Amennyiben az averzív inger intenzitása nem számottevő vagy nem kel versenyre az eredeti ingerrel, nem módosítja a viselkedést (a fizikai büntetésnek kellően fájdalmasnak, a fenyegetésnek /szociális jellegű büntetésnek kellően ijesztőnek kell lennie ahhoz, hogy az eredeti viselkedést módosítani tudja). Az averzív inger potenciálja egyed- és kontextusfüggő. Az averzív inger intenzitásának paritásban kell lennie az állat pillanatnyi fizikai és mentális állapotával (felfokozottság, fájdalom, stb. (Lindsay, 2000) (példa: az egymással verekedő állatokat nem zökkenti ki a megrúgásuk, megütésük; egy kevésbé felfokozott állat esetében egy pofon vagy grabancrázás azonnal megállítja a büntetni kívánt viselkedést).
• Az averzív inger ismétlődő jellege kialakíthat hozzászokást; az eredetileg sikeresen alkalmazott büntetés intenzitása elveszíti viselkedésmódosító képességét és csak a fájdalom/félelem intenzitásának fokozásával tud újra megvalósulni (példa: a kezdetben hatékony fokozat az elektromos nyakörvön már nem változtatja meg az állat viselkedését, erősebb fokozatra van szükség) (Overall, 2013)
• A viselkedés és az averzív inger kizárólag akkor kapcsolódik össze, ha a viselkedéssel párhuzamosan, vagy közvetlenül utána jelentkezik a fájdalmas/félelemkeltő inger. Az időzítés karakterisztikája függ a fajtól, az egyedtől, az adott viselkedés jellegétől és a büntetést végző személytől (Goodenough, McGuire, Jakob, 2009) (példa: a hazaérkezéskor leszidott kutya nem képes összekapcsolni a büntetést a korábban történt viselkedéssel, például bepisilés).​

A büntetés élettani és pszichológiai hatása a kutyára és a büntetés végrehajtójára

• Az operáns kondícionális a gyakorlatban valamilyen formában szinte mindig együtt jár a klasszikus (reszpondens), önkéntelen tanulással. A büntetés alkalmazása során a büntetés nem csak a büntetett viselkedéssel kapcsolódik össze, de az averzív inger reszpondens módon kapcsolódik a hellyel, a szituációval, a büntetést végrehajtó személlyel és az egyéb környezeti ingerekkel is (a kutya félni fog a büntetést végrehajtó személytől, az adott helytől, eszközöktől, környezeti elemektől, a jövőben ezek elkerülésére, távoltartására törekedhet). (Honig, 1966)
• A fokozott agresszióra fokozott agresszió a válasz- az ismétlődő fizikai vagy szociális jellegű büntetés hatására az állat fokozódó agresszióval válaszolhat, mely során az agonisztikus viselkedés tanult elemként fixálódik a fenyegetést jelentő személy vagy környezeti elem távoltartására (ld. előző pont).
• A büntetés alkalmazása során a distressz-szint jelentősen emelkedik, ennek hatására az agyban nem a kognitív funkciókért, hanem a vészreakciók megjelenéséért, az azonnali döntéshozatalért, a fenyegetés/ fájdalom azonnali megszüntetéséért felelős területek aktívabbak. Ehhez az agy egyéb területeinek funkciócsökkenése és a szervezet energiafelhasználásnak átcsoportosítása szükséges; a distress-t átélő kutya tanulási képességei rosszabbak, a stabil asszociáció létrejöttéhez jellemzően több repetícióra van szükség, mint az eustressz (“jó” stressz) állapotában. A megnövekedett vérkortizol szint mérésedi alapján megállapítást nyert, hogy a distressznek két szakasza különböztethető meg: az akut stressz az averzív inger megjelenésekor és közvetlen utána jelentkezik, míg a krónikus stressz jóval a fájdalmas vagy félelemkeltő esemény után is jelen marad. (Mills, Dube, Zulch, 2012)
• A fájdalmas vagy félelemkeltő inger hatására létrejöhet az úgynevezett Single Event Learning, azaz az egyetlen alkalomból való tanulás. Ehhez jellemzően olyan mértékű büntetés szükséges, amely traumatikus stressznek teszi a kutyát. A jövőben a kutya nem csak a büntetett viselkedést, de a kontextust, a helyet, a jelenlévő személyeket is averzióval fogja kezelni. Létrejöhet súlyos fokú szorongás, fóbia. (Landsberg, Ackerman, Hunthausen, 2013)
• Az ismétlődő, az élet, a viselkedés több területére kiterjedő büntetés hatására létrejöhet ún. generalizált apátia, melynek során nem csak a büntetett viselkedéselemekben áll be jelentős csökkenés, de a teljes viselkedésrepertoárban- az állat kezdeményezőképessége jelentősen csökken, természetes viselkedéselemeinek csak töredékrészét meri gyakorolni az esetleges fájdalom és/vagy félelem elkerülése érdekében. (Houpt, 2018).
• Amennyiben az állat gyakran ismétlődő, nem véletlenszerű fájdalmas vagy félelemkeltő ingernek van kitéve, létrejön a tanult tehetetlenség, melynek során az állat megtanulja, hogy semmilyen módon nem képes elkerülni a büntetést; viselkedésének minden (vagy legtöbb) elemének következménye büntetés. Ennek folyományaként az állat többé nem reagál sem a környezeti ingerekre, sem magára a büntetésre; inaktív, apatikus, katatón állapotba kerül, az alapvető funkciókon kívül nem érintkezik a külvilággal (Houpt, 2018).
• A büntetés alkalmazása rendkívüli megerősítő erővel bír a büntetést végző számára. A büntetés kiszabása egyrészt potens outlet-et szolgáltat az állat viselkedése miatt felgyülemlő frusztrációnak, másrészt a relatíve gyors és látványos eredmény megerősíti a büntetést végző személyt cselekedete hatékonyságában, helyességében; a büntetést végző számára a büntetés fixált szokássá válik, mely hajlamos az eszkalálódásra is. (Powell et al., 2017)
• A büntetést végző személyt megfigyelők között rendkívül nagy a modellezés gyakorisága- a büntetés másolásának valószínűsége nagyobb, mint a dícséret/ megerősítés másolásának, amely humán élettani, pszichológiai folyamatokra vezethető vissza (ld. előző pont) (Powell et al., 2017)

A büntetés kultúrája

A civilizációnk alapvetően büntetésalapú. Az igazságszolgáltatásunk büntetésalapú, külön szervezetünk van a büntetések végrehajtására; csillagászati összegeket költünk arra, hogy embereket büntessünk- másképp el sem tudjuk képzelni az emberi társadalom működését.
A munkahelyeken a mai napig a retorziótól- legyen az elbocsátás, fizetésmegvonás, lefokozás, a népszerűségünk csökkenése- való félelem az elsődleges mozgatórugó nem csak a teljesítmény fokozásában, de egyáltalában a munka elvégzésében is. Aki nem teljesít, pórul jár. Az oktatásban a gyerekeket- egy-két, még csak izoláltan működő intézménytől eltekintve- a büntetés kilátásba helyezésével motiváljuk a feladatok elvégzésére, a lecke megírására, a vers megtanulására és az általunk helyesnek vélt viselkedésre- érkezzen a büntetés az intézménytől (rossz jegy, intő, eltanácsolás) vagy a gyerek legszorosabb szociális egységétől, a családjától (pofozás, kiabálás, szobafogság, kedves tárgyak elkobzása, eltiltás ettől-attól, verbális bántalmazás, stb). Aki nem az általunk elvárt módon viselkedik és teljesít, akire nem tudunk büszkék lenni, aki ránk szégyent hoz, azt meg kell büntetni. Az Európában uralkodó keresztény vallás büntetésalapú; ha nem mész gyónni, ha paráználkodsz, ha mise közben csokit eszel, a Jóisten lesújt reád. Büntetjük azokat, akik a világon semmit nem ártottak nekünk, de feltételezzük, hogy árthatnak: a feketék csak a busz hátuljába, vagy sehogy sem szállhatnak fel, a zsidókat megbélyegezzük és megsemmisítjük, a romákat kiközösítjük, a kínaiakról nem tudunk semmit, de menjenek haza.
Nem kell semmilyen szervezet vagy intézmény ahhoz, hogy tetten érjük saját magunkat: ha olyat tesz egy barátunk, amit nem helyeslünk, ignoráljuk, nem keressük, elutasítjuk a közeledését. Ha a házastársunk megbánt vagy mi úgy értelmezzük a viselkedését, hogy azt bántónak éljük meg, megbüntetjük- nem szólunk hozzá, faképnél hagyjuk, nem veszünk részt a közös életben (a házaséletben sem).
Az emberi társadalom képtelen büntetés nélkül működni, mert nem ismer más, tömegesen alkalmazható módszert arra, hogy a felállított és mindig újra- és újratervezett, állandóan változó erkölcsi normákat fenntartsa, generalizálja, minél szélesebb körben elfogadottá tegye- aki nem tartja be az erkölcsi normát, árt a morálnak, azt a közösség jobb esetben kiközösíti vagy elüldözi, rossz esetben bántalmazza (fizikailag és pszichikailag).
Ha a kutya bepisil a lakásban, ha fél más állatoktól és ezért számunkra érthetetlen módon őrjöngeni kezd, ha a hormonjaitól hajtva átszökik a szomszéd szukához, ha a parkban nem jön vissza, ha a korábbi tapasztalatai hatására megharapja a gondozója kezét, megbüntetjük. Ezek a viselkedések nem férnek bele a mi moralitásunkba, az erkölcsi normáinkba. Ő egy állat, így azt kell tegye, amit én akarok, mert én ember vagyok; nem haraphat bele abba a kézbe, ami enni ad, mert az hálátlanság, pofátlanság; nem vizelhet a szőnyegre, mert mi nem vizelünk össze-vissza, a salakot mi a porcelánba ürítjük, mert civilizált helyeken ez így működik. Nem ugathatja meg a másik kutyát, mert nekem egyrészt fáj a kezem a pórázrángatástól, másrészt kellemetlen helyzetbe hoz, mert hülyének fognak nézni, megjegyzéseket fognak tenni az emberek, sérül a szociális státuszom, sérül a népszerűségem, magyarázkodnom kell majd.
Megbüntetjük, ahogy megbüntetjük a tolvajt, a bunkó, kapunk elé álló szomszédot, a párunkat, akit állítólag szeretünk és a rosszalkodó gyerekünket, akiért állítólag meg is halnánk- mert nem tartják be a társadalom és az egyén személyes normáit.
A gond az, hogy az állatok e tekintetben nem részei a civilizációnknak; marginálisan részei csak az emberi társadalomnak, annyira, amennyire mi belekényszerítettük őket az emberi közösségbe és amennyire ők ehhez alkalmazkodni képesek voltak. De a kutyának nincs moralitásérzéke, legalábbis olyan, amely egyáltalán távolról is összemérhető lenne a miénkkel- egyes kutatások szerint felfogja és valahogyan értelmezi is, ha a másik kutya több jutalomfalatot kap egy osztogatás alkalmával, de ez messze van a társadalmi normáktól, a helyes, a helytelen, a kívánatos és a nem kívánatos viselkedések megkülönböztetésétől. Némileg leegyszerűsítve egy állat két okból tesz valamit: vagy el akar érni valamit (ételt, vizet, figyelmet, védettséget az elemektől, stb.), vagy el akar kerülni valamit (fájdalmat, sérülést, félelmet, stresszt, halált). Mi pedig büntetünk, büntetünk és büntetünk, mert ebben szocializálódtunk, mert ezt tesszük a társainkkal és a társaink is ezt teszik velünk, az életünket a büntetések közötti lavírozás tölti ki: parkoló, NAV, közműszolgáltató, mobilszolgáltató, felettes, tanár, bárhonnan, bármikor érkezhet a retorzió, ha hibázunk. De az állat, ahogyan nem tudja, mi helyes és mi helytelen, azt sem tudja elképzelni, mi az a hiba- ezek mind-mind az ember által legyártott és szabványosított fogalmak, amiket arra használunk, hogy megindokoljuk, legitimizáljuk az egymással szembeni viselkedésünket. Az átlag kutya hozzánk hasonlóan büntetések között lavírozva éli az életét- rácsapnak az orrára, megrázzák a grabancánál fogva, belerúgnak, fojtogatják, szöges nyakörveket aggatnak rá, elektromos árammal rázzák meg azért, mert szeretik, azért, hogy jól viselkedjen, azért hogy illeszkedjen a társadalmi elvárásaink közé, mint egy csecse Herendi- miközben fogalma sincs, hogy amit ő a teljesen természetes állati viselkedés egy elemeként tesz, az a mi erkölcsi rendszerünk szerint helytelen, bűnös, tiszteletlen. Tiszteletlennek titulálunk egy állatot, számonkérjük rajta a tiszteletlenséget, miközben nem képes megérteni a tiszteletet, nincsenek róla ismeretei, mert egy az vegyes motivációjú, kizárólagosan emberi érzelem, ráadásul az összetettebb fajtából.
Büntetjük a kutyát, a macskát, a papagájt, mert _jó érzés_. Az elégtétel fizikai minősége. Mert ezt tanultuk. Mert amikor büntetést alkalmazunk, úgy érezzük, megtoroltuk a minket ért kellemetlenséget; kiadtunk valamennyit a felgyülemlett frusztrációból és visszaadjuk, amit kaptunk. Visszaállt a rend, amelyben mi, emberek élünk.
Persze valahol érezzük, hogy nem helyes egy állatot- vagy bárkit- megütni, megverni, elektromos árammal sokkolni vagy fojtogatni, így elméleteket gyártunk arra, hogy megmagyarázzuk, miért nincs más megoldás, hovatovább miért ez a legjobb megoldás: mert gyors, mert mit képzel, mert ez egy állat. Odáig megyünk, hogy teljes hazugságokban, önellentmondásokban kezdünk hinni: “ ha jól használják, nem fáj”, “az anyja is ezt csinálja vele”, “a falkában ez a szabály”, “ a hozzávágott kavicsos flakon nem a frászt hozza rá, csak kizökkenti”. Tudományosnak tűnő szlogenekkel dobálózunk, miközben a tudomány ezeknek a szlogeneknek a szöges ellentétét mondja ki. Néhány ilyen hazugság félreértésből adódik, néhányról már azt sem tudjuk, ki és miért találta ki; de nincs is igényünk utánanézni, hiszen kiszolgál minket, kényelmessé teszi azt a helyzetet, amiről az agyunk valójában tudja, hogy helytelen, így igazságként fogadjuk el, aki mást állít, azt pedig megbélyegezzük. Nem csak a kiképzői szubkultúrából, de mindenhonnan ugyanez a mentalitás csordogál: “határozott, erős kezű gazdára van szüksége”; “más kutyákkal domináns, falkavezérre van szüksége”- áll az állatmenhelyek gazdikereső hirdetéseiben. 2020-ban ott tartunk, hogy papuccsal verünk meg kutyákat, mert természetes viselkedést gyakorolnak, ami nekünk valamiért nem tetszik; 8 hetes kutyák fülébe harapunk bele és nyomjuk az orrukat a vizeletükbe, mert oda pisiltek, ahová nekünk nem tetszik, bár fogalmuk sincs a lakás, a szőnyeg, a kézzel csomózott, a helytelen jelentéséről, pusztán azért, mert egy facebook-csoportban 5-ből 4 ember ezt javasolta; az, hogy ki az, aki állította, már indifferens, hiszen gyors és működő megoldást kaptunk. Működik, bizony; a kiskutya nem pisil már a szőnyegre, miután ötször elvertük érte; igaz, megállás nélkül szorong és fél év múlva beleharap a gazdájába, amikor ki akarja rángatni a kukából, de majd azért is megbüntetjük, csak sokkal súlyosabban. Aztán a vendégeket harapja meg, mikor meg akarják simogatni a helyén, de majd azért is megbüntetjük; hiszen már nem pisil a szőnyegre és a kukából is ki lehetett venni végül, tehát mindent jól csináltunk. Ez már a kognitív disszonancia világa- hiába állítanak minket logikusan összegyűjtött tények elé, túlságosan nagy pszichikai terhelést jelentene a tények beismerése, összeomlana az addigi világképünk, hitünk valamiben és magunkat kellene megkérdőjelezzük- ezért vagy úgy teszünk, mintha a tények nem léteznének (ignorálás), vagy elbagatellizáljuk azok jelentőségét a tényt közlő személyének megkérdőjelezésével (személyeskedés) vagy egész egyszerűen addig csupaszítjuk, csűrjük-csavarjuk, amíg az adott tény konzisztens nem lesz a mi nézetünkkel, akár azon az áron is, hogy a mi verziónknak semmi köze az eredeti állításhoz (szalmabáb-érvelés). Ha más megoldás nincs, közöljük, hogy a tudósok hülyék és nem tudják, miről beszélnek, nem láttak még igazi kutyát; a szakirodalom pedig nem több, mint pár oldal toaletten megírt mese.
Odáig megyünk, hogy azt mondjuk, egy állatot nem lehet bántalmazás (bármennyire nehéz ezzel megbirkózni, a dobálás, fojtogatás, sokkolás, verés az, minden fajnál, mindig) nélkül nevelni; “egyes fajtákat erősebb kézzel kell nevelni” (többet kell bántani és kitartóbban?). Egy tigrist mindenféle kényszer, büntetés, ijesztegetés és bántalmazás nélkül meg tudunk tanítani arra, hogy vért adjon; egy jegesmedvét arra, hogy odaadja a mellső lábát és végigvárja, amíg megröntgenezik; egy pettyes hiénát meg tudunk tanítani arra, hogy önként megmutassa a fogait egy vizsgálathoz; egy koatimundit meg tudunk rá tanítani, hogy felmásszon a mérlegre, magához ölelje a farkát és azzal együtt megmérje magát; de egy kutyát -a közvélekedés szerint- nem lehet bántalmazás nélkül megtanítani arra, hogyan éljen a mi normáink szerint, csak megbüntetni lehet azért, ha nem így teszi. A kutya ne a jutalomfalatért viselkedjen megfelelően, mert az ciki, az gyengeség; egy állatot megjutalmazni azért, mert a természetes viselkedésétől eltérően viselkedik, az gyengeség. A kutya azért viselkedjen az elvárásaim szerint, mert szeret. Még akkor is, ha fogalma sincs az elvárásaimról, képtelen felfogni az emberi normákat és a szeretetnek semmi köze nincs sem az állati viselkedéshez, sem a parancsteljesítéshez.
Aki a kutyára, mint kognitív és mentális értelemben elképesztően fejlett, önálló gondolatokkal, gazdag érzelemvilággal bíró entitásra gondol és úgy is igyekszik kezelni, máris az antropomorfizálás vádjával illetjük- pedig a mentális és kognitív képességekre, a gazdag érzelemvilágra és ezek járulékos termékeire, a mentális zavarokra, viselkedéspatologiákra a tudomány ma már nehezen kikezdhető bizonyítékokkal rendelkezik (olyannyira, hogy az emberi tanulási folyamatokat és pszichiátriai folyamatokat lassan egy évszázada állatokon modellezzük); és nem vesszük észre, hogy az igazi antropomorfizálást a büntető követi el azzal, hogy a kutyának olyan tulajdonságokat kölcsönöz, amelyekre nem lehet képes: a tisztelet hiányát, a konokságot, a visszaélés képességét, a bosszút, a falkavezérséget, a hisztériát és ezért könyörtelenül meg is bünteti az állatot.
A kutya veszte a modern kultúrában az alkalmazkodás lett; alkalmazkodik ahhoz a már-már szadista megközelítéshez, amelyet mi “a cél szentesíti az eszközt” és “azért teszem ezt veled, mert szeretlek” címszavakkal validálunk; kutyák százezreit sokkoljuk árammal, fojtjuk meg kicsit egy lánccal, fújjuk le büdös sprékkel, ütjük vagy rúgjuk meg, dobáljuk papuccsal vagy szentesített eszközökkel, vágjuk földhöz a saját céljaink elérése érdekében; hogy ne ugasson, hogy ne vadásszon, hogy ne reagáljon a fajtársaira, hogy ne oda vizeljen, ahol szagot érez, hogy ne a környezetére figyeljen, hanem rám, rám, rám, rám, mintha más funkciója nem is lenne, miközben tüntetünk az állatkínzás ellen, felháborodunk a híradóba bekerülő eseményeken, akasztást, lincselést szorgalmazunk, ha azt látjuk, az elefántot, tigrist veréssel, kényszerrel idomítják a cirkuszban. 
És lám, a következő kutyanemzedék még mindig az embert forgja preferálni születésétől fogva; még mindig emelgetni fogja a szemöldökét, amihez az izmot csak nekünk fejlesztették ki; még mindig ugatással fog velünk kommunikálni; még mindig mellénk akar majd kucorodni az ágyba születésétől fogva, akkor is ha ennek az ára ordibálás, grabancrázás vagy más, gondosan megideologizált retorzió már nemzedékek óta.
​

Felhasznált irodalom

G.Landsberg, W. Hunthausen, L. Ackerman, Behavior Problems of the Dog and Cat, Saunders-Elsevier, 2013
L.P.Case, Canine and Feline Behavior and Training, Delmar, 2010
E.Weiss, H. Mohan-Gibbons, S. Zawistowski, animal behavior for Shelter veterinarians and Staff, Wiley-Blackwell, 2015)
K. Overall, Manual of Clinical Behavior Medicine for dogs and Cats, Elsevier-Mosby, 2013
W. Honig, Operant Behavior: Areas of Research and Application, 1996
R.Abrantes, An Encyclopedia of Canine Behavior, Dogwise Publishing, 1997
S.R. Lindsay, Handbook of Applied Dog Behavior and Training, Vol 1: Adaptation and Learning, Blackwell, 2000
D. Mills, M.B.. Dube, D. Zulch, Stress and Pheromonatherapy in Small Animal Clinical Behavior, wiley, 2012
K.A. Houpt, Domestic Animal Behavior for Veterinarians and Animal Scientists, Wiley-Blackwell, 2018
R.A. Powell, A.P. Russell, P.L. Honey, d.G. Symbaluk, Introduction to Learning and Behavior, Cengage Learning, 2017
J. Goodenough, B. McGuire, E. Jakob, Perspectives on Animal Behavior, Wiley, 2009