Tanuláselmélet minisorozat II.: A klasszikus ellenkondícionálás és szisztematikus deszenzitizáció10/26/2020 ![]() A sorozat első részében az asszociatív tanulási formák közül a klasszikus (reszpondens) kondícionálással foglalkoztunk, a mai posztban pedig a klasszikus elenkondícionálással és annak hű fegyverhordozójával, a deszenzitizálással foglalkozunk. Ahhoz, hogy megértsük, mi az ellenkondícionálás és miért lehet rá szükségünk, gyorsan tekintsük át a klasszikus kondícionálásnál látottakat: egy semleges (jelentés nélküli) külső inger összekapcsolódik egy kondícionált ingerrel, amely endogén (önkéntelen) belső folyamatot indít el a kutyában (és ha már itt tartunk, minden gerinces fajban). ![]() Az életünk és a kutya élete telis-tele van klasszikusan kondícionált elemekkel: a kutya izgalomba jön, ha meghallja a gazdája autóját, hiszen tudja, hogy ez előrevetíti a szeretett személy megjelenését; a tápos zacskó zörgésére a konyhába rohan, hiszen villámgyorsan összekötötte a zacskó hangját a jutalomfalattal; és a klasszikus kondícionálás teszi lehetővé a marker traininget is, amelynek egy fajtája a klikkereréz is. A számunkra lényeges elem itt a kondícionált érzelmi válasz, azaz a CER (conditioned emotional response): egy környezeti inger érzelmi választ vált ki az állatból. Csakhogy a tanulás folyamatos és állandó; akkor is végbemegy, ha mi nem akarjuk, nem szándékosan tanítunk és nem csak az kondícionálódhat, amit mi szeretnénk, hanem sokszor azok a dolgok is, amiket nem szeretnénk: a klasszikus kondícionálásnak nem csak a fentieket köszönhetjük, de azt is, amikor a kutya retteg az állatorvoshoz menet, amikor heves ugatásba és acsarkodásba kezd, ha másik kutyát lát, amikor pánikban tör ki egy karomvágó olló látványától vagy világgá fut, ha meghallja egy kisgyerek hangját. Ezekben az esetekben szinte mindig klasszikusan kondícionált érzelmi válaszokat látunk; a számunkra mindennapos ingerek meglepő negatív reakciókat válthatnak ki a kutyából. Na de ha a kutya megtanulta, hogy a kisgyerek hangja rikácsolást, csapkodást, farokhúzugatást jelent, egy másik kutya jelenléte kiabálást, fájdalmat, verekedést, fenyítést jelent, az állatorvosi váró pedig leszorítást és tűszúrásokat, vajon újra lehet-e tanulni ezeknek az ellenkezőjét? A jó hír, hogy igen, a rossz hír, hogy ha rosszul csináljuk, akkor éppen ellenkező hatást érünk el: az ellenkondícionálás, azaz új kondícionált érzelmi válasz helyett az eredeti, nem kívánatos reakciót erősítjük. Az ellenkondícionálás során semmi más nem történik, mint hogy a kutya számára averzív (elkerülési szándékot kiváltó) ingert összepárosítjuk egy appetitív, azaz kellemes ingerrel (táplálék, egyéb funkcionális megerősítő). A gond csak az, hogy ha egy kutyát kiteszünk a számára félelmetes, kellemetlen kondícionált ingernek, akkor a kutya máris átbillen az ún. reakcióküszöbén: a teljes intenzitású ingerre (közeli kutya, állatorvosi rendelő várója, hangos zaj, vihar, stb) teljes intenzitású érzelmi válasszal fog reagálni. Ilyenkor az úgynevezett amygdala, az agy azonnali reakciókért, intenzív stressz- és veszélyhelyzetben való gyors, impulzív döntésekért felelős területe válik dominánnsá: ez pedig szinte ellehetetleníti a tanulást. Amikor azt halljuk, hogy “próbáltam ezt a hülye pozitív dolgot, de nem érdekelte a kutyámat a jutalomfalat, csak ugatta tovább a másik kutyát”, pontosan ez történik: egy rablótámadás kellős közepén hiába kínálnak fel az embernek egy gőzölgő pizzát, az ember teljes figyelme a túlélésre, a sérülések minimalizálására és lehetőleg teljes elkerülésére összpontosul (leginkább ezért nem látunk embereket bankrablás közben hamburgert enni). Az ellenkondícionálás így elméletben jól működik, a gyakorlatban viszont számba kell vennünk még egy faktort: az inger intenzitását, és itt jön képbe a szisztematikus deszenzitizáció. A szisztematikus deszenzitizáció az adott inger intenzitásának fokozatos változtatását (emelését/csökkentését) jelenti az állat viselkedésének függvényében. A deszenzitizáció önmagában nem asszociatív tanulási forma; a kölyökkori habituáció (szocializáció) is ezen mechanizmus alapján működik: az állat megtanulja, hogy az adott környezeti inger számára semmilyen következménnyel nem bír, a köznyelvben hellyel-közzel ezt szoktuk egyszerűen “megszokásnak” hívni. A kutya megismeri, megszokja a környezeti ingereket, azok hosszútávon irrelevánssá válnak a számára. A szisztematikus deszenzitizáció során ezt használjuk fel: arra törekszünk, hogy a kutya megismerje és megszokja az adott ingert, de ahhoz, hogy ne egy teljes intenzitású, (számára és számunkra is) kontrollálhatatlan érzelmi kitörést idézzünk elő, ezeket az ingereket előbb “le kell halkítani”. Ahhoz, hogy a későbbi (újra)szenzitizálódást- azaz ha a jövőben mégis bekövetkezik egy kellemetlen élmény az inger környezetében, például az állatorvosnál-elkerüljük, a deszenzitizálást ellenkodícionálással ötvözzük: a kutya számára érzékelhető, de még nem félelmet generáló intenzitású ingert összepárosítjuk egy kellemes élménnyel és máris eljutottunk az SD/CC technikához. Hogy néz ki a gyakorlatban? A fentiek első olvasatra egészen biztosan rémesen kuszának tűnnek, de néhány gyakorlati példa segíthet abban, hogy tisztázódjanak a részletek (a példák az érthetőség kedvéért nagyon-nagyon leegyszerűsített formában kerülnek ide; a deszenzitizáció és ellenkondícionálás egy stabil, hosszútávú, de idő- és energiaigényes folyamat!). ********************************************** Példa 1.: Probléma: A kutya heves ugatásban tör ki, rángatja a pórázt, ha 10 méteren belül meglát egy másik kutyát. DS/CC: Az inger (másik kutya) intenzitását (távolság, méret, ivar, stb) addig csökkentjük, amíg a kutyából nem vált ki reakciót. A 15 méterre lévő idegen kutya jelenlétében jutalmazzuk a tanuló kutyát. Amennyiben a tanuló kutya nem mutat reakciót, az idegen kutya egy méterrel közelebb kerül, a tanuló kutyát jutalmazzuk; és ez így megy tovább apró, egészen apró lépésekben, melynek eredményeként pozitív ingert csatoltunk az idegen kutya megjelenéséhez; akár 1 méterre is megközelítheti a tanuló kutyát, nem vált ki belőle negatív érzelmi választ, mivel a jelenléte kellemes élményt jelez előre (új kondícionált érzelmi válasz). Régi CER: averzív; félelem, agresszió, szorongás, felfokozottság (arousal); Új CER: appetitív; élelemszerzés, öröm, izgatottság, várakozás Példa 2.: Probléma: A kutya nem hajlandó bemenni az állatorvoshoz, el akar menekülni. DS/CC: Az inger intenzitását (állatorvos, állatorvosi rendelő közelségét) arra a pontra csökketjük, ahol már nem vált ki negatív érzelmet a kutyából, például a rendelő utcájának sarkán a kutyát jutalmazzuk; a rendelő közelségét összekötjük a táplálékkal, játékkal, egyéb funkcionális megerősítővel. Ha a kutya vidáman várja a táplálékot, egyéb megerősítőt, egy-két méterrel közelebb megyünk, később egy fél utcányival, még később be is megyünk és eközben folyamatosan jutalmazunk (ügyelve a pontos időzítésre, a kutya testbeszédére) a megfelelő értékű jutalommal (valamivel, ami képes felvenni a versenyt a környezettel és a kutya számára nagyon kívánatos) az inger jelenlétében; a folyamat végén nem csak a rendelőbe való belépésre, de magára az állatorvosi beavatkozásokra is tréningezünk, hiszen alapvetően ez az, amitől a kutya fél: az állatorvosi vizsgálat a folyamat végén nem fájdalmat jelent, hanem kellemes élményeket. Régi CER: averzív; félelem, fóbia, szorongás, pánik, idegesség; Új CER: appetitív; öröm,vidámság, várakozás, nyugalom Minden tréner, aki terápiával foglalkozik, tegye a szívére a kezét: volt már olyan, hogy azt hitte, valami még belefér, de nem fért bele. Mi történik, ha véletlenül átlépjük a kutya reakcióküszöbét? A legrosszabb, amit ilyenkor tehetünk és mégis nagyon sokaknak ez a reflexes válasza: büntetünk. A gond csak az, hogy ezzel nem csak leromboljuk a saját munkánkat (célinger=kellemes élmény), de szenzitizáljuk a kutyát azáltal, hogy az inger megjelenéséhez további kellemetlen inger kondícionálódik- nem csak, hogy visszatérünk az eredeti reakcióra, de potenciálisan fel is erősítjük. Vis maior esetén amit tenni tudunk, hogy a szituációt megszakítjuk: az ingert eltávolítjuk (kutyás példánál kutya elmegy, állatorvos-példa esetén elindulunk inkább az ellenkező irányba), stb., majd ezután az ingert azzal az intenzitással jelentetjük meg, ami még egészen biztosan nem váltott ki negatív reakciót a kutyából és onnan haladunk tovább graduálisan, sokkal kisebb lépésekkel és ha kell, potensebb, kívánatosabb megerősítővel. Fontos tudni, hogy a deszenzitizáció és ellenkondícionálás során a kutya testbeszédét folyamatosan szükséges monitorozni. Az apró jelzések elsikkadása, figyelmen kívül hagyása, az elhamarkodott intenzitásváltoztatás, a rossz triggermenedzsment, a helytelen kivitelezés könnyen ellentétes eredményt érhet el, ezért a gyakorlások megkezdéséhez minden esetben szükség van tapasztalt tréner, terapeuta segítségére!
0 Comments
Leave a Reply. |
archív
August 2023
kategóriák
All
|