Vendégposzt: Mikor túl sok a sok kontroll?

Jennifer Cattet, PhD

​Ha tanárokat, pszichológusokat és szülőket kérdezünk arról, mely tanítási módszer a leginkább elfogadható a tanításban, egybehangzóan a pozitív megerősítést preferálják a büntetés-alapú neveléssel szemben. A büntetés-alapú nevelés nem csupán kevésbé hatékony, de rengeteg mellékhatással is jár, mint a fokozott agresszió, generalizált félelem és elkerülő/menekülő viselkedéselemek (Sidman, 2000).
Ha számba vesszük a leggyakoribb, kutyáknál előforduló viselkedésproblémákat, mint például az ugatás, kitámadás, rombolás, harapás, repetitív nyalakodás vagy épp a felugrálás, amelyek mind lehetnek a düh, félelem vagy szorongás viselkedéses tünetei, nem nehéz felfedezni, hogy a büntetés hatásai más fajokban is az emberhez hasonlóan működnek.

Miért vagyunk annyira hajlamosak a büntetésre? Kontrollálni akarunk, kontrollt akarunk szerezni, de nem azért akarjuk magunkhoz venni az irányítást, mert bolondok vagy hataloméhesek lennénk.

---

Azért próbáljuk kontroll alatt tartani a környezetünket, a családtagjainkat és természetesen a társállatainkat, mert a kontroll megléte alapvető igénye az embernek, hovatovább az összes élőlénynek.
Azt azonban ritkán vesszük figyelembe, hogy a mi kontrollra való igényünk hogyan teszi tehetetlenné a kutyáinkat a mindennapokban, pedig sok esetben ez áll sok problémásnak bélyegzett viselkedés hátterében.

Rákényszerítjük a kutyáinkat arra, hogy oda menjenek, ahova mi akarjuk vagy azt tegyék, amit mi fontosnak tartunk. Korlátozzuk a szabad mozgásukat minden alkalommal, mikor pórázra tesszük őket, órákra szobakennelbe zárjuk őket akkor is, ha egyértelműen jelzik, hogy ez számukra stresszes, kellemetlen, kitiltjuk őket egyes helyiségekből, megakadályozzuk, hogy a szomszéd kutyával játsszanak vagy a kertben ássanak. A kutyáknak rendkívül kevés ráhatása van a környezetükre és általánosságban véve kevés befolyásuk a saját életükre. Rengeteg olyan viselkedéselem, amit mi problémásként kategorizálunk, lehet egyszerűen a frusztráció, düh, stressz és szorongás kifejeződése, amelyet a kontrolltól való megfosztottság és az ezzel fémjelzett életvitel okoz.

Amikor az ember vagy állat benyomása az, hogy pusztán külső tényezők kontrollálják, kialakulhat az úgynevezett tanult tehetetlenség. A tanult tehetetlenség egy olyan pszichológiai zavar, melyben az ember vagy állat úgy viselkedik, mintha tökéletesen tehetetlen lenne, semmilyen módon nem tudná kontrollálni, mi történik vele, még abban az esetben is, ha a valóságban módjában állna elmenekülni a kellemetlenségek elől. A példa kedvéért, ha kutyákat elektromos árammal sokkolnak anélkül, hogy az állatoknak bármilyen módja lenne a sokk elkerülésére vagy elmenekülésre, egyszerűen feladják, nem próbálkoznak többet sem az elkerüléssel, sem a meneküléssel. Ha később egy módosított szituációba helyezzük ezeket a kutyákat, ahol van lehetőségük elkerülni a sokkot vagy elmenekülni, nem próbálják meg elkerülni a fájdalmas élményt (sokkot) többé (Seligman, 1967, 1991). Feladták.


A kontrollálási képesség hiánya stresszhez vezet (Kivimaki et al., 2002). Ha korlátozzuk egy személy kontrollérzetét, például börtönbe vagy otthonba zárjuk, a stressz szintje növekszik. Az alacsony kereset, megterhelő munka, kizsákmányolás vagy a bántalmazó kapcsolatok állandósuló, hosszú ideig elnyúló, jelentős stresszben tartják az adott személyt. A stressz elnyomja az immunrendszert, rövidül a várható élettartam, növekszik a krónikus betegségek esélye, idegessé, nyugtalanná, irritálttá, dühössé, figyelmetlenné, szomorúvá válunk vagy épp depressziósak leszünk. Ezzel szemben ha szubjektív benyomásunk az, hogy igenis van ráhatásunk a velünk történő eseményekre, képesek vagyunk kontrollálni az életünket, általánosságban tovább és boldogabban élünk (Rodin, 1986, Kivimaki et al., 2002).


Egyes, kutyákra jellemző viselkedések könnyen visszavezethetőek a kontrollálási képesség hiányára. A pórázreaktivitás, akadály-frusztráció és szeparációs zavarok közös vonása, hogy a kutya fizikailag gátolva van abban, hogy kövesse adott esetben a gondozóját vagy odamenjen egy másik kutyához, amennyiben szeretne. Ha bezárjuk a kutyát egy lakásba vagy egy szobakennelbe, nincs lehetősége a szabad távozásra, a gondozó hiányában sok kutya feszültté válik, akár be is pánikol. Egyesek bizonyos idő elteltével kialakítanak megküzdési technikákat, a többség azonban olyan mértékű stresszt él át, hogy bevizel, hasmenéses tüneteket produkál, saját magát csonkítja meg vagy lerombolja a kennelt, amelybe bezárták vagy az ajtót, ami meggátolja a szabadulásban.

---

Egy korábbi könyvében Kathy Sdao (Plenty in Life is Free, 2012) a következőkre hívja fel a figyelmet:  trénerként rengeteg tapasztalatot szerzünk a környezet kontrollálásában annak érdekében, hogy a kutya viselkedését megváltoztassuk egy szituációban. Manipuláljuk a körülményeket, hogy a kutyából kiváltsuk az általunk elfogadhatónak tartott reakciót. Ezzel önmagában nincs baj, és az egyes szociális csoportokba való beilleszkedésnek sok szempontból fontos része a szociális protokollok, elfogadható viselkedések megtanulása, de nem árt rendszeresen emlékeztetnünk magunkat arra, hogy a tréning ugyanannyira figyelembe kell vegye a kutya igényeit, mint az emberét. Anélkül, hogy tiszteletben tartanánk a kutya választási lehetőségét, könnyedén abuzívvá válhat a kutyával kialakított kapcsolat. Még a Nothing In Life Is Free (NILIF) koncepciója, (olyan kutyatartási, nevelési gyakorlat, mely során a kutya semmilyen egyéb módon nem jut táplálékhoz, csak kézből, valamilyen parancs teljesítésén, viselkedés felajánlásán keresztül, nálunk Semmi Sincs Ingyenként, helyenként kötődési tréningként ismert - szerk.), annak ellenére, hogy a legjobb szándékkal jött létre, a pszichológiai kontrollálás egy formájának tekinthető.

A legjobb szándék mellett is rendszeresen emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy nem minden pozitív az állat számára, amit csinálunk. A humánus és hatékony tréninget nem kizárólag a sikeressége alapján kellene megítélni, hanem a tanuló kontrollképességét is figyelembe kellene vegyük (Friedman, 2009). Az emberekhez hasonlóan minden állat profitálhat abból, ha a jelentősebb életeseményeket befolyásolni tudja a választási lehetőségein keresztül. Abban talán mindannyian egyetértünk, hogy a kényszerítés vagy egyéb, averzív technikák használata morálisan problémás, ha rendelkezésre állnak más megközelítésű gyakorlatok is.
A kutya nem képes arra, hogy ilyen vagy olyan képzést válasszon. Ahogyan a gyerekek is egy terápiás szituációban, a kutyák is sérülékeny résztvevői annak a munkakapcsolatnak, amit a gondozóikkal közösen alakítunk ki.
Akár egy pszichológusnak, nekünk is meg kell bizonyosodnunk arról, hogy az intervenció, amit választunk valóban a lehető legkevésbé invazív az állat számára.
Az a tény, hogy befolyásolni tudjuk egy másik élőlény életét szükségessé teszi azt is, hogy képesek legyünk etikus döntéseket hozni.

Az alkalmazott viselkedésanalízis (ABA) sok éve használatban van. A mentális zavarokkal vagy fogyatékkal élő gyerekek vagy felnőttek esetében a standard az, hogy a legkevésbé intruzív viselkedés-befolyásolás ( Least Instrusive Behavior Intervention, LIBI) kerül alkalmazásra. Ezt a fajta megközelítést a saját területünkre alkalmazni azzal az előnnyel jár, hogy minimalizálható az averzív módszerek által okozott kár és nyugodtak lehetünk afelől is, hogy az állat (és a gondozó) autonómiáját, méltóságát megőrizzük, tiszteletben tartjuk.
A csökkenő problémákkal és a sikerráta növekedésével egy ilyen protokoll alkalmazása a teljes praxisra pozitív hatással van.


O’Heare (2013) kidolgozott egy döntéshozatali-algoritmust, amely segíti a trénereket egy viselkedésmódosítási folyamat megtervezésében és abban, hogy megalapozott döntést tudjanak hozni az averzív technikák használatát illetően. Ez a Least Intrusive Effective Behavior Intervention (LIEBI). Ennek alapvetése, hogy minden esetben a nem-invazív technikát szükséges preferálni és minden, erőteljesen averzív technika használata gondos mérlegelést és felelősséget igényel. Ez a standard a célok konkrét meghatározását, a kutya viselkedésének pontos nyomonkövetését, adattá formálását és újraértékelését hangsúlyozza a tréningfolyamat közben. Egy szakmájában tapasztalt, képzett viselkedésterapeutának vagy trénernek tudnia kell alkalmazni az algoritmust, miközben kis híján minden averzív technikát mellőz. Az algoritmus teljes leírása itt található.

Trénerként és kutyatartóként egyaránt képesek lehetünk felesleges stressz, kényszer és feszélyezettség nélkül kommunikálni a kutyával a pozitív megerősítésen, kiváltképp a marker tréningen keresztül. A kutyát új viselkedések felkínálására bátorítjuk, méghozzá anélkül, hogy félnie kellene ennek következményeitől. A kutya alapvetően könnyen enged a kíváncsiságának és törekszik arra, hogy együttműködjön velünk, ezt kihasználva pedig az általunk megfelelőnek tartott döntések meghozatalára ösztönözhetjük. Az ellenkondicionáláson keresztül segíthetünk leküzdeni a fennálló félelmeiket és toleranciát építhetünk bennük a számukra stresszes helyzetekben.

​Az emberi kapcsolatok sok esetben azért romlanak meg, mert nem szentelünk kellő figyelmet a másik fél  érzelmi szükségleteire; ennek fényében igazán nem meglepő, hogy sokszor a szerintünk nem megfelelően viselkedő kutya feletti totális kontrollunkat részesítjük előnyben, szemben az olykor hosszadalmasabb, aprólékosabb procedúrákkal.
A mi választásunk, hogy törekedjünk arra, hogy jobbá váljunk mind az emberi kapcsolatainkban, mind a társállatainkkal ápolt kapcsolatainkban- mindenki érdekében.

Az eredeti cikk itt található.