Agency és kontroll a viselkedésmódosításban

A stresszel való megküzdés fontos eleme az úgynevezett agency, azaz a környezetre gyakorolt kontroll és a választás lehetősége. Nincs ez máshogy a kutyák viselkedésben sem. A kontrollvesztettséget, azaz azt az élményt, hogy a viselkedés (cselekvés) és a következmény (környezet reakciója) nem kontingens, már sokszor összefüggésbe hozták a szorongás- és depressziószerű viselkedéssel.
​A kontrollal és kontrolvesztettséggel kapcsolatban a 60-as években Solomon és diákjai már folytattak kísérleteket, melynek legfőbb tanulsága az volt, hogy azok a kutyák, amelyeket elkerülhetetlen elektromos sokknak tettek ki, akkor sem próbáltak meg kitérni az áramütés elől, ha erre a későbbiekben lehetőséget kaptak.

---

Később Overmier és Seligman (1967), Maier és Seligman (2016) továbbfejlesztették Solomon laboratóriumának modelljét.

Az ő kutatásuk során a  kutyák először azt tanulták meg, hogy egy bizonyos kontextusban a viselkedésük nem befolyásolja az eredményt, nem tudnak kontrollt kifejteni és elkerülni az őket érő negatív hatásokat. Megfigyelték, hogy ezt a kontrollvesztettség-élményt a kutyák generalizálták más, a tanulthoz közvetlenül nem kötődő kontextusokra is, azaz a kutyák a továbbiakban azt feltételezték, hogy a viselkedésük általánosságban véve nem befolyásolja azt, hogy mi történik velük. Ennek eredményeképpen egyszerűen nem próbálkoztak tovább a negatív hatások elkerülésével és a környezetük manipulálásával, felfedezésével sem.
(A humán kutatásokban a fent leírt tanult tehetetlenség élményét szoros összefüggésbe hozták a depresszió kialakulásával (Klein et al., 1976)).

Moscarello és Hartley (2017) modellje azt vizsgálja, hogyan formálja az állat világról alkotott képét a kontroll megléte vagy hiánya.
Elméletük szerint az állatok az alapján hoznak döntéseket a viselkedésükkel kapcsolatban, hogy milyen mértékű kontrollal rendelkeznek az adott környezetben.
Ha például egy állat azt tanulta meg, hogy cselekedetei nincsenek hatással a környezetére, nagyon valószínűtlen, hogy megpróbáljon változtatni a saját helyzetén. Ezzel szemben ha az állat azt tanulja meg, hogy viselkedésével képes befolyásolni az események sorozatát, az őt érő behatásokat, sokkal nagyobb eséllyel fogja megpróbálni befolyásolni ezeket.
Ezek az állatok alapvetően sokkal többet interaktálnak a környezetükkel, kezdve az explorációtól a flexibilis viselkedésformákig, emellett öbb célorientált viselkedést mutatnak (a megszokásos, habituális viselkedések helyett). Ezek az állatok tartoznak az ún. proaktív csoportba. Moscarello és Hartley ezen állatok alapélményét, hozzáállását az alábbi kérdésben fogalmazzák meg:

Mit tehetek ebben a környezetben?

Ugyanakkor a proaktív viselkedés több energiát,munkát igényel, amelyek nem vezetnek biológiai értelemben vett haszonhoz, ha nincs hatásuk a környezetre és így elpocsékolt forrásokká válnak. Emellett a proaktív viselkedés, az exploráció megnöveli a sérülés veszélyét is.

Abban az esetben, ha az állatnak megélése szerint  nincs kontrollja a környezete felett vagy az a megélése, hogy nem tudja befolyásolni a történéseket, proaktív helyett reaktív berendezkedésű viselkedést mutat. Ebben az esetben a Moscarello és Hartley által felvetett kérdés a következőképpen módosul:

Mit tehet velem ez a környezet?
​
Ezeknél az állatoknál a kognitív feldolgozás és a környezet tudatos manipulációja jóval kisebb mértékú. Ezeket gyors, szinte reflexszerű, defenzív viselkedések váltják fel, melyek a feltételezett fenyegetés és jutalom jelenlétében egyaránt megfigyelhetőek. A reaktív berendezkedés sokkal inkább garantálja a túlélést egy nem kontrollálható környezetben, mint a proaktív, mivel sokkal kevesebb energiabefektetést igényel és a reakciók sokkal gyorsabbá válnak, ami a veszély elkerülésében nagyon fontos szerepet játszik.
Habár mind a proaktív, mind a reaktív berendezkedés adaptív a megfelelő környezetben, ha az állat saját, kontrollal kapcsolatos megélése és a környezet valós kontrollálhatósága nem illeszkedik egymáshoz, a helyzet egészen máshogyan alakul.

Míg a proaktív berendezkedés egy nem kontrollálható környezetben felesleges energiavesztéshez, forráspazarláshoz és fokozott fenyegetettséghez vezet, a reaktív berendezkedés egy alapvetően kontrollálható környezetben azt eredményezi, hogy az állat nem használja ki a rendelkezésére álló környezeti forrásokat, exploráció híján nem fedezi fel és használja ki a helyzet kínálta lehetőségeket, ami a pihenést, a táplálkozást és a szociális interakciókat is negatívan befolyásolja.
Fontos észrevennünk, hogy mindkét esetben deficit keletkezik.
Azok a kutyák, akik azt tanulták meg, hogy kevéssé vagy egyáltalán nem tudják kontrollálni azt, hogy mi történik velük, több defenzív viselkedést (pl. hosszabb ideig tartó freeze reakciót), csökkent mennyiségű szociális viselkedést és környezeti explorációt mutatnak, emellett pedig az operáns (instrumentális) tanulás során is nehézségekbe ütköznek (Lucas et al., 2014, Christianson et al., 2008). Azok a kutyák, akiknek ettől eltérően az a megélése, hogy kontrollálni tudják, mi történik velük, azaz befolyásolni tudják a viselkedésükkel a következményeket, csökkent mennyiségű defenzív viselkedést (pl. kevesebb és rövidebb ideig tartó freeze reakció), megnövekedett mennyiségű szociális interakciót és környezeti explorációt mutatnak, emellett az operáns tanulást igénylő helyzetekben is jobb eredményeket érnek el (Maier, 2015, Lucas et al., 2014).

Bár intuitív módon azt gondolnánk, hogy az averzív ingerek fölötti kontroll javítja igazán a tanulási képességet és redukálja a félelmet, a valóságban az a helyzet, hogy az averzív ingerek és az appetitív ingerek fölötti kontroll gyakorlatilag egyformán hat a tanulási képességekre és az érzelmi állapotra, azaz a jutalmak manipulációjának megtanulása pontosan ugyanolyan hatékony a viselkedés módosításában, mint a büntetések elkerülésének megtanulása. Ezzel szemben amennyiben a viselkedés és a környezet nem kontingens, azaz az állatnak nincs ráhatása, közvetlen befolyása a jutalmak vagy büntetők megjelenésére, a jövőbeni tanulásban jelentős lemaradások, nehézségek jelentkeznek (Goodkin, 1976).

A kontroll visszaadása

A shut down, jellemzően beszűkült viselkedésű, nem interaktáló kutyák esetében a fentiek ugyan segítséget jelentenek a jelenség megértéshez, az azonban nem egyértelmű, hogyan lehet a fent leírtakat a gyakorlatban alkalmazni.

Ezeknek a kutyáknak a viselkedés-elrendezése a reaktív kategóriába esik, azaz nem inicializálnak, nem próbálnak kontaktust teremteni, viselkedéselemeik fő fókusza a fenyegetettség mérséklése vagy a sérülés elkerülése a teljes megfagyás és a külvilág kizárása által.

Ezeknek a kutyáknak sok esetben az ember puszta jelenléte ill. a természetes, számunkra irreleváns környezeti ingerek (zajok,fények, mozgások) is toxikust stresszorokként jelennek meg. Ezeknek a terápiáknak a kiindulópontja, hogy felismerjük: az, hogy a kutya biztonságban van és hogy biztonságban érzi magát két teljesen külön dolog. Ezeknek a kutyáknak az esetében a fő problémát az okozza, hogy a saját megélésük szerinti kontroll jóval alacsonyabb, mint a környezet valós kontrollálhatósága. Fontos észben tartsuk, hogy az ilyen állapotú, bármilyen programba bekerülő kutyák alap “kérdése” Moscarello és Hartley tolmácsolásában az, hogy mit tehet velem ez a környezet?

---

Habár fentebb már említettük, hogy az averzív és az appetitív ingerek kontrollálása gyakorlatilag egyformán befolyásolja a későbbi tanulást, az alapvető viselkedés-elrendezéssel azonban más a helyzet. Amíg a kutya nem kap választ arra a kérdésre, hogy mit tehet velem ez a környezet, nem tud megszületni a mit tehetek ebben a környezetben? kérdés sem. Addig, amíg a kutya krónikus, toxikus stressznek van kitéve és ezeket kontrollálhatatlannak éli meg, addig nem tud létrejönni a proaktív elrendezésre jellemző exploráció és interakció kezdeményezés. Az érzelmi állapot nem tud változni és stabilizálódni, mivel a viselkedés és a környezet nem kontingens.
Könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy a reaktív viselkedés-elrendezésű kutyát a jutalmak kontrollálásával próbáljuk meg tehermentesíteni. Ezzel a valóságban gyakran  egy farkába harapó kígyót hozunk létre: hiába az appetitív inger (élelem, affekció, stb)., a kutya továbbra is a tanult tehetetlenség állapotában funkcionál és a megélése továbbra is az, hogy nem tudja manipulálni a környezeti büntetőket és jutalmakat sem, így hatástalanok maradnak a próbálkozásaink

Ahhoz, hogy a viselkedéskészlet újra szélesedni tudjon, érdemes az averzív ingerek kontrollálásának újratanításával kezdeni a munkát, ami szintén nem egyszerű feladat.

Habár ösztönszerűen szeretnénk, ha a beszűkült, kontrollvesztett állat megtapasztalná például a fizikai affekció hatásait és így az egyik leggyakoribb “gyakorlat” az extrém félelmet átélő kutya simogatása, fontos észrevennünk, hogy viselkedéstani értelemben itt a kutya viselkedése és a környezet ismét csak nem kontingens. A kutya extrém módon próbálja kommunikálni az averzióját és kitérési, menekülési szándékát, ezzel próbálván távolítani a fenyegetőnek vélt ingert/ eseményt, ám az esemény ennek ellenére is bekövetkezik. Ebben az esetben a kutya ismételten arról győződik meg, hogy nincs ráhatása az őt érő hatásokra (érdemes azt is tüzetesen megvizsgálnunk, hogy miért ragaszkodunk egy olyan állat megsimogatásához, aki ezt egyértelműen nem akarja, de ez sajnos ebbe a bejegyzésbe nem fér bele és inkább a humán pszichológia területe).
Ehelyett a kontroll újratanítása a szociális interakciókon keresztül azáltal válik lehetségessé, hogy a kutya viselkedését és a saját cselekedeteinket kontingenssé tesszük, azaz a kutya intencióinak megfelelően cselekszünk. A minket távolítani akaró, defenzív kutyához nem közelítünk, hanem távolodunk, adott esetben teljesen meg is szakítjuk az interakciót és eltávolítjuk a kiváltó ingert (magunkat). Ezáltal lehetőségünk van a saját reakcióink által operáns módon megtanítani a kutyának, hogy saját kommunikációs jelei ismét hatást képesek elérni a szociális helyzetekben, ezáltal megteremtjük a lehetőséget a további kommunikációs jelek megjelenésének is.

Ami ezen a ponton rendkívül fontos, hogy az ingereket kiszámíthatóbbá is tudjuk tenni. A kiszámítható következmények jóval kisebb stresszt jelentenek, mint a váltakozó, nem kiszámítható stresszorok és azok randomizált működése (hol “hallgatok” az állatra, hol nem) (Baas et al., 2008). Azáltal, hogy az állat jelezni tudja az averzióját, mi pedig konzisztensen távolodással reagálunk erre, kiszámíthatóbb triggerekké válunk.

A shut down-állapotú kutyával való munka első szakaszában a szociális interakciók minimálisra csökkentése mellett kell tudnunk tréninget tervezni és az állat számára azt a megélést biztosítani, hogy rendelkezhet saját magáról és arról, mi történik vele. Erre nem csak a tudatos interakciók, hanem a primitív, minimális energiaráfordítást igénylő élelemszerzési lehetőségek is kiváló alkalmat biztosítanak. Ezt nagyon alapszintű, egyszerű viselkedésekkel is teljesíthető feladatokon keresztül létre lehet hozni (pl. élelem megszerzése félig letakart tál alól). Fontos azonban számításba vennünk, hogy a feladat az állat pillanatnyi képességéhez igazodjon- amennyiben a feladat az állat aktuális állapotában nem végrehajtható (túl nehéz és/vagy túl sok energia ráfordítást igényel), a contrafreeloading nem érvényesül és az állat el fogja utasítani az élelmet ahelyett, hogy akár egyszerű mozdulatokkal megszerezné). Ebben az állapotban nem ritka a táplálékfelvétel prolongált teljes elutasítása, ami napokig is húzódhat és maradandó belszervi károkat is okozhat. Azoknál az állatoknál, akiknek az aktuális pszichés állapota nem teszi lehetővé a contrafreeloading kiváltását, a táplálék minél inkább stresszormentes kínálása célravezető. 

A tanult tehentetlenségtől szenvedő, erősen neurotikus kutyák terápiájában nem csak az jelent kihívást, hogy a különböző ingereket a toleranciahatár alatt vezessük be, hanem az is, hogy a külső kontrollt és az állat önrendelkezését optimális egyensúlyba hozzuk. Bár nem áll rendelkezésünkre adat azzal kapcsolatban, hogy a viselkedéskészlet fenti szélesítése, az önrendelkezés visszaadása milyen mértékben vezet agresszióhoz vagy erősíít fel nem kívánatos viselkedéseket, érdemes tekintettel lennünk erre a lehetőségre is. Mivel a tréning korai, törékeny szakaszában a reaktív elrendezéshez köthető mintázatokat (pl. Szociális interakció “elhárítása”) próbáljuk felerősíteni ahhoz, hogy a kommunikáció létrejöttével a proaktív mintázatok is megjelenjenek, ügyelnünk kell arra, hogy a külső kontroll ne szűnjön meg teljes mértékben.
Ahhoz, hogy a külső kontrollt az állat és a környezete érdekében optimális mértékben megtarthassuk, az ingerek szisztematikus, toleranciaküszöb alatti bevezetését érdemes használnunk. Ebben az esetben ugyanis egész egyszerűen nem, vagy csak ritkán teremtődik olyan helyzet, amelyben az állatnak nyíltan agonisztikusan kell megnyilvánulnia az érzékelt veszély elhárításához. Ha ehelyett az ingerelárasztást alkalmazzuk, azzal a saját céljaink ellen dolgozunk, mivel az állatnak ismét nem lesz lehetősége kitérni a hatások alól és befolyásolni azokat, emellett a kialakuló traumák is nehezíthetik a későbbi tréninget. 
Habár szigorúan viselkedéstani értelemben ez a modell lenne az optimális, a mindennapokban az operatív teendők ritkán tesznek lehetővé ilyen “tankönyvi” megközelítést. Egy pszichésen sérült kutya esetében könnyen alakul ki olyan helyzet, ahol a külső kontroll és az állat önrendelkezésének egyensúlyát meg kell bontanunk egy nem halasztható esemény miatt (pl. akut problémából adódó állatorvosi vizsgálat), sérülés ellátása, máshogyan nem kiküszöbölhető mozgatás). Mivel ezek a helyzetek a legtöbb esetben nem oldhatóak meg alternatív módon és a kontroll-egyensúly felborulása sem kivédhető, a pillanatnyi kontroll helyett a pszichés allosztázisra kell helyezzük a hangsúlyt.

A homeosztázissal ellentétben, mely a szervezet fixált “optimális munkapontja”, az allosztázis a szervezet dinamikus, környezeti változásokhoz igazodó optimális változásait írja le (Sterling, 2004). Viselkedési értelemben véve az allosztázis a stresszorok által keltett distressz és eustressz élmények előtt, közben és után kialakult pszichés változásokat jelenti.

Az allosztázis értelmében arra kell törekednünk, hogy a viselkedés rugalmassága megtartható legyen abban az esetben is, ha az állat időről-időre a saját kontrolljának jelentős visszaesését éli át. Más helyzetekben, más kontextusban visszaadva ezt az önrendelkezést ugyanis a pszichés rugalmasság és a szervezet változásra való alkalmassága megtarthatóvá válik.

Ezen a ponton érkezünk meg ismét a környezeti megerősítők, jutalmak manipulálhatósága által keltett kontrollérzethez.

Habár egy-egy súlyos neurózisban szenvedő állat terápiájának kezdetben a kommunikációs jelek megfelelő lereagálása, az averzív ingerek állat általi eltávolíthatósága a fő fókuszpontja (melyek rendszerint negatív megerősítésen alapulnak), a pozitív megerősítéses kontingenciákat is folyamatosan kell bevonnunk a tréningekbe az állat aktuális képességeinek megfelelően.

Erre a marker tréning megfelelő kezdőpont lehet, mivel nem igényel fizikai kontaktust és különösebb közelséget sem, ami esetlegesen gátolhatná a kutya proaktív viselkedéseit. Az egyszerű kapcsolatfelvételre irányuló viselkedések (pl. gondozóra való pillantás, fej odafordítása) megalapozzák a későbbi munkát a direktebb interakciókhoz és bonyolultabb viselkedésekhez.

Fontos megjegyeznünk, hogy a viselkedés dinamikus változása, a pszichés rugalmasság az egészséges agy esetében érvényesül. Amennyiben az agy a toxikus stressz okozta változásokon ment keresztül (kiváltképp az ontogenezis érzékeny szakaszaiban), ez a rugalmasság jelentősen csökken és a HPA-tengely szabályozatlanná válik McEwen & Stellar, 1993). A psziché állandó alkalmazkodási kényszere túl sok vagy túl intenzív stresszor jelenlétében allosztatikus kifáradáshoz vezet, amely hajlamosítja az állatot egy sor újabb pszichés elváltozásra.Itt könnyen újabb zsákutca keletkezhet, hiszen a segítő szándék és az általunk alacsony intenzitásúként értlemezett stresszorok ellenére bekövetkezhet az allosztatikus kifáradás, amely a fejlődés útjába áll- szinte a segítő funkciójú akcióinkkal mélyítjük el a problémát.
Azoknál a kutyáknál, ahol a stressz intenzitása nem csökkenthető olyan szintre, mellyel az állat meg képes küzdeni, fokozottan indokolttá válik a gyógyszeres kiegészítő kezelés, mely biológiai úton teszi lehetővé az egészséges allosztázis fenntartását és a kutya életminőségének javítását.

---

Felhasznált irodalom

Overmier, J. B., & Seligman, M. E. (1967). Effects of inescapable shock upon subsequent escape and avoidance responding. Journal of Comparative and Physiological Psychology, 63(1), 28–33
Maier SF, Seligman ME. Learned helplessness at fifty: Insights from neuroscience. Psychol Rev. 2016 Jul;123(4):349-67
Klein, D. C., Fencil-Morse, E., & Seligman, M. E. (1976). Learned helplessness, depression, and the attribution of failure. Journal of Personality and Social Psychology, 33(5)
Moscarello JM, Hartley CA. Agency and the Calibration of Motivated Behavior. Trends Cogn Sci. 2017 Oct;21(10):725-735
Lucas M, Ilin Y, Anunu R, Kehat O, Xu L, Desmedt A, Richter-Levin G. Long-term effects of controllability or the lack of it on coping abilities and stress resilience in the rat. Stress. 2014 Sep;17(5):423-30
Christianson JP, Paul ED, Irani M, Thompson BM, Kubala KH, Yirmiya R, Watkins LR, Maier SF. The role of prior stressor controllability and the dorsal raphé nucleus in sucrose preference and social exploration. Behav Brain Res. 2008 Nov 3;193(1):87-93
Goodkin, F. (1976). Rats learn the relationship between responding and environmental events: An expansion of the learned helplessness hypothesis. Learning and Motivation, 7(3), 382–393
Spaulding, C. (2022), The Stress Factor in Dogs: Unlocking Resiliency and Enhancing Well-Being, Dogwise Publishing.
McEwen BS, Stellar E. Stress and the Individual: Mechanisms Leading to Disease. Arch Intern Med. 1993;153(18):2093–2101