A NEVELÉS DOGMA

Ez egészen biztosan megosztó poszt lesz, hiszen érzelmi alapú döntésekben és ítélkezésben mi emberek mindannyian fantasztikusan jók vagyunk. Mégis fontos beszélni a témáról, mert az egyik legkárosabb tévhit a
“Minden csak nevelés kérdése” köznyelvi frázis.
Egyszerre bélyegzi meg az állatot és a gondozóját, miközben a kijelentőt piedesztálra emeli: én jobb vagyok, mert az én kutyám ilyet nem csinál, ő pedig rossz kutyatartó, mert az övé igen.
Semmi nem áll távolabb az igazságtól, mégis, ha felcsapjuk az internet lapjait (...mi?) és beleolvasunk egy-egy véletlenszerűen kiválasztott kutyás csoportba, ilyeneket fogunk látni:
“Nevelni kéne azt a kutyát és nem ugatna”
“Egy normálisan nevelt, kézben tartott kutya ilyet nem csinál”
“Egy kutya ilyet nem engedhet meg magának”
“Határozott és következetes gazda mellett kizárt, hogy ilyet csináljon egy kutya”
“Azért szökik, mert nincs megnevelve”
“Meg kéne mutatni neki, hol a helye”

---

Szemfülesebbek biztosan észrevették, hogy itt már a humán társadalmi normákat és a selyempapírba csomagolt erőszakot is sikerült bekeverni egyik-másik állításba, de ezeket most egyelőre csak nyugtázzuk.

Nem ritka, hogy a reaktív kutya gazdája sírógörcsöt kap a szégyentől egy-egy rosszul sikerült séta közben, a szeparációs zavaros kutya fenyegető, őt hibáztató kommentárokat kap, a félős kutya gazdáját felelősségre vonják, miért nem szoktatja hozzá a kutyát ehhez vagy ahhoz, a pórázon húzó vagy ugató kutya gazdáját nekifutásból alkalmatlannak nyilvánítják, egy-egy segítségkérő posztra 400 gazdahibáztató, nem ritkán fennhéjazó, szarkasztikus komment érkezik.
Pedig senki, de senki nem lehet tisztában azzal, mi zajlik egy vadidegen életében és egy vadidegen kutya fejében.

Nincs olyan, hogy egy kutya viselkedése csak nevelés kérdése lenne, ez a kijelentés önmagában abszurdum.

• Egyes kutyák hajlamosabbak terelni,
• Mások kistestű állatokra vadászni,
• Megint mások idegenekkel szemben távolságot tartani,
• Megint mások fajtársaikkal szemben agresszíven viselkedni.

A genetika mindazonáltal nem determinista- nincs olyan, hogy terelőgén vagy agressziógén, de bizonyos gének kölcsönhatásai, kifejeződése növelheti egyes viselkedéselemek megjelenését. A genetikai hajlam és a környezet együttesen határozza meg a viselkedést, de ez nem azt jelenti, hogy a genetikának ne lenne hatalmas szerepe abban, milyen viselkedéselemek fognak felbukkanni egy állat élete során.
Bármilyen nehezünkre esik is ezt elismerni és kimondani, erre kevés befolyásunk van és sajnos még ma sem teljesen világos a genetika és környezet kölcsönhatásainak menete.

A fogantatás pillanatától kezdve szerzett korai tapasztalatok- az anyaméhben töltött időtől kezdve az anyaállat gondozó viselkedésén át a tranzíciós, első és második szocializációs időszakig- meghatározóak mind a személyiségtípus, mind az idegrendszeri fejlődés, mind ezek részelemeinek megjelenése szempontjából, legyen szó ingerfeldolgozási sajátosságokról, rezilienciáról, toleranciáról, irritabilitásról, kötődési jellegtől, proaktivitásról vagy reaktivitásról, sztoikusságról vagy neurotikusságról, extro- vagy introvertáltságról, pesszimizmusról vagy optimizmusról.
Erre nem mindig és közel sem teljeskörűen van befolyása egy gondozónak.

A tanulástörténet, azaz hogy milyen eseményeknek, ingereknek (klasszikus kondicionálás) és milyen viselkedéseknek (operáns kondicionálás) mi volt a múltban a következménye- talán egy állat esetében leginkább erre gondolhatunk a köznyelvben, amikor a nevelést emlegetjük- csak egyetlenegy szegmense egy állat viselkedésének és kapaszkodjunk meg: erre sem mindig és végképp nem teljeskörűen van ráhatásunk. Sokszor azzal sem vagyunk tisztában, hogy egy-egy viselkedésnek milyen következménye volt a kutya számára, hogy erre valamilyen büntetés vagy megerősítés érkezett, azzal pedig végképpen meg vagyunk lőve, a kutya agya milyen ingereket milyen élményekkel, érzelmekkel párosított össze.

A kontingenciák, azaz hogy milyen szituációban mi befolyásolja a viselkedést és milyen irányba olyannyira nehezen befolyásolható, hogy még mi, emberek sem vesszük észre a legtöbb helyzetben, éppen mi az a kontingencia, ami a viselkedésünket irányítja. Egy, a tüzijátéktól rettegő kutya, mikor mindenáron a gazdája figyelmét keresi, negatív megerősítési kontingenciának van kitéve: a gazda figyelmének, közelségének elérése az, ami megszüntetni vagy csillapítani képes a jelen lévő félelmet, pánikot (és ez nem egyenlő azzal, hogy a félelem kerül megerősítésre, ld. korábbi posztok a témában). Egy pórázon lévő kutya, ha már távolról ugat egy másik kutyára, szintén negatív megerősítési kontingenciának van kitéve: az ugatás hatására a másik kutya növelni fogja a távolságot, a gazdája irányt vált, így csökken az addig fennálló félelmetes vagy frusztráló inger ereje.
Valóban minden esetben van erre befolyása a kutya gazdájának? És ha van is, a kontingencia megszüntetése meg fogja szüntetni a kiváltó okot, azaz az érzelmi hátteret vagy tanulási előzményeket (nem)?
Egy kutya, aki kíváncsiságból feldönti a szemetest és abban élelmet talál, pozitív megerősítési kontingencia befolyásolására teszi ezt: a talált élelem miatt a jövőben is valószínűleg megvizsgálja majd az élelemszerzés lehetőségét, az előlhagyott, hozzáférhető kuka pedig tökéletesen be is indítja a viselkedést. Valóban összemérhető ez a halálfélelemmel, pánikkal, fóbiákkal?

Az egészségi állapotot, testi folyamatokat hajlamosak vagyunk gondolkodás nélkül lesöpörni az asztalról, mintha nem lenne képes befolyásolni a viselkedést (de ha üvöltünk a kollégákkal, azt bármikor ráfogjuk a fejfájásra, ha nincs kedvünk buliba menni, azt a fáradtságra). Pedig ez veszélyes terep: rengeteg olyan egészségügyi probléma van, ami közvetve vagy közvetetten befolyásolja a viselkedést akár endokrin/ neurológiai okokból, akár közvetlenül a fájdalom, testi diszkomfort miatt.
Ha Morzsi egyik pillanatról a másikra “idiótán” kezd viselkedni, akkor Morzsi neveletlen; az meg sem fordul a fejünkben, hogy Morzsi azért irritált, mert fáj valamije vagy csak dögfáradt.

És végül a kompatibilitás: vannak olyan helyzetek, amikor a kutya egészen egyszerűen nem kompatibilis azzal a környezettel, amiben élni kényszerül. A várható környezetre való felkészülés már az anyaméhben megkezdődik, a kiskutya idegrendszere, valószínű viselkedéses válaszai, személyisége az anyaállat által átélt eseményeknek megfelelően alakul. Ez egy rendkívül hasznos dolog: az állatnak ott kell képesnek lennie túlélni, ahova megszületik. És mi van akkor, ha a sokadgenerációs tanyasi- kerti jelzőkutya család kölyke beköltözik a VIII. kerületbe egy bérházba? Vagy amikor a nyájörző-dinasztia kölyke a kutyafuttatóban kell tizenkét másik kutyával 50 négyzetméterre összezárva együtt létezzen?
Valóban kompatibilis a kutya a környezetével? Valóban van erre ráhatásunk? Néha igen, néha nem. Egy utcáról befogadott vagy menhelyről kölyökkorban elhozott kutya esetében vajmi kevés. Költői a kérdés: ezek a kutyák maradjanak a menhelyen (ez egy teljesen másik posztot is megérne)?

Egy szó mint száz, a “minden csak nevelés kérdése” nem más, mint káros és bántó redukció, ami semmibe veszi a biológiát, élettant, viselkedéstant és végső soron a másik embert és másik kutyát a körülményeikkel, erőfeszítéseikkel, nehézségeikkel együtt. Egy dogma, amit azért puffogtatunk előszeretettel, mert a saját magunk számára megerősítő (!)

Ha legközelebb ugató kutyát látsz az utcán a kabátjába síró gazdával vagy válaszolni akarsz valakinek a facebook-on, akinek a kutyája nem hajlandó beszállni a liftbe, jusson eszedbe, hogy nem tudod, nem tudhatod, mi zajlik pontosan a kutyában vagy a gazdájában.

Ítélkezni nagyon könnyű, (meg)érteni viszont nagyon hasznos.